Pillangók

Pillangó dal

Tegnap éjjel fény csillant az ablakomon úgy biz’ ám,
Holdsugárral egy pillangó bebocsátást kért hozzám.
Odarepült arcom elé, halkan mert csak szólani,
Hallgasd meg a mesémet, mit neked fogok mondani.

Zöld hernyóként születtem én, eledelem falevél,
Ennyi gyerek, sóhajt anya, és mindegyik enni kér.
Rágcsáltuk a fenyõtüskét - nem lett tele pocakunk,
Odabújtunk mind anyához, s tudtuk holnap jól lakunk.

Jó sokáig éltünk késõbb tölgyfaerdõ közepén,
Száz testvérbõl menyasszony lett, százból pedig võlegény.
Én maradtam egyedül csak, sírtam ezért eleget,
Alig ettem, alig ittam, fogytam is egy keveset.

Testvéreim, hogyha jöttek, megvonták a szárnyukat
Ebbõl se lesz most már semmi, felfalja a sáskahad,
Büszkék voltak önmagukra, nem néztek csak küllemet,
Szánakoztak rajtam, hogy jobb pillangónak tûnjenek.

Egyszer aztán, képzeljétek, boldogan ébreszt a nap,
Gyönyörû szárnyaim nõttek varázs-éjszaka alatt.
Piros szívek, kék csillagok, s mindez fehér alapon,
Egycsapásra eltûnt a bú s elmúlt az én bánatom.

Tó tündére aggatta rám álmomban a szárnyakat,
Fülembe meg az susogta, ne feledd az álmodat.
Szárnyaidat a lelkedrõl mintáztam én, kedvesem,
Élj boldogan s ne törõdj a rossz lepkékkel sohasem.

Virágról virágra szállva élek most már boldogan,
Megtanultam, mi az élet, értsétek mindannyian.
Ha nem szeretnek, akiket te még sokáig szeretsz,
Ne feledd, hogy hernyó voltál, de még pillangó lehetsz.

Ha utálnak is, ne feledd, érsz annyit, mint bárki más,
Rossz kezdetbõl szinte mindig szép lesz majd a folytatás.
Vannak lepkék, kik hernyóként élik meg az életet,
Gyûlölködõ torz lelkek õk s nem értik a lényeget.

Holdsugárral jött õ hozzám, a napfénnyel távozott,
Adta nekem ezt a komoly, s érdekes gondolatot.
Kicsikéim az a cél hát, mindig pillangók legyünk,

Hernyók élnek - túl sokan is - néha együtt mivelünk.

(Dorkó László)

 

 

 

 

Pillangók

Élünk egy világban, egy világnyi tenyérben,
markába szorít, majd ujjbegyére enged
- tarka szárnyalású lepke-lét az élet -
némelyikünk marad, némelyikünk elmegy.

Néha csak a szél fúj hirtelen tova,
szállunk akkor is, ha röptünkbõl kitépett,
búcsúcsókok közt mérföldkövek sora,
integetésünkben megannyi ígéret.

Szabad libbenésünk szirmokat illatoz
- napsárgán forog - a Föld lesz a virág,
túl messzire szállva a vágy visszahoz
s a réti pipacsok elsuttogta imák.

És az a fény, az örök, halhatatlan,
a benne rejlõ kezdet s a mennyekbéli vég
vonz, csábít a bíbor alkonyatban,
hiába tudjuk szárnyunk beleég.

Élünk egy világban, egy világ él bennünk,
magunkban hordozva testünkké válik,
az égbe felérve egymásra lelünk
és együtt táncolunk majd mindhalálig.

(Bibor Kata)

 

 

 

Pillangó

Viharfelhõk gyûltek elsodort a szél.
Az élet milyen rövid, csak ennyi a lét?
Kérdés és választ már nem kapok.
A lelkem még sajog, és háborog.
Nem készültem fel, még nem, még fogni akartam kezed, hallani hangodat.
De elmentél gyorsan és hirtelen, a lelked kedves pillangóvá változott.
Május volt a nap reám sütött és felszárította könnyeimet.
Drágaságom, most tél van a táj fehérbe öltözött, s te már messze jársz s a pillangó is elköltözött.
Még fáj, megannyi emlék tör fel a szívembõl s még várlak, szinte hallom lépteid.
De talán jön a kikelet és új reményt
hoz.
Élni szeretnék, újra boldognak lenni, a
bánatot messzire ûzni.
Kacagni, nevetni felhõtlenül.
Futni a réten kergetni a pillangót, várni, hogy újra vállamra szálljon.
Segíts Pillangó, adj új erõt, adj még hitet és akkor elengedlek örökre, szabad leszel végre.
Mert most rab vagy, a szívemben raboskodsz, talán mindörökre.

(Dér Ildikó)

Mentovics Éva: Lepkeálom

Bodzabokor rejtekén
szundikál egy csepp legény.
Szivárványszín csipkeinge
pilleporral van behintve.

Tücsökzene elringatja,
virágtányér ring alatta.
Pillekönnyû lepkeálom

 

 

 

 

 

Mentovics Éva: A pillangó tánca

Napsugaras rét felett
táncos kedvvel lépeget.
Harmatvízben megfürödve
reggelre már víg a kedve.

Tarka szárnya libbenõ,
lábán pöttöm cipellõ.
Jobbra perdül, balra táncol,
nektárt gyûjt a szép akácról.

Kémleli a kék eget,
virágszirmon lépeget.
Csillámporos fodros szárnya
pillekönnyen perdül táncra.

JÉKELY  ZOLTÁN:  A  HÁROM  PILLANGÓ



Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verõfényes mezõn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.

De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az esõ mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esõben elvergõdtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sûrûbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergõdtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem hogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az esõ pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esõben elvergõdtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergõdtek hárman csurom vizesen a szakadó esõben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fûszálról- fûszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az esõ.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergõ pillangó. A nap meghallotta a sûrû felhõk mögül a pillangók esdeklõ beszédét, és annyira megilletõdött, hogy a felhõket elûzte, meleg fényt árasztott a mezõre, s a pillangók szárnyát egy- kettõre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem nyugodott a nap.

Léleksimogatók

Wass Albert:Mese az erdõrõl



Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyûlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság õrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktõl a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s õk nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebbõl. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyûlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akirõl bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de õk bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdõket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhõkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdõket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdõt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdõk legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdõ megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdõ pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellõ, akit ruhája ráncaiból rázott elõ az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sûrûjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdõben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdõ, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdõ majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte õket az erdõ mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az elsõ. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebbõl semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdõ, a rontó-ember nem látott meg belõle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az elsõ harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de õ se látott meg semmit az erdõbõl. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rõzsét gyûjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élõ, csodaszép erdõben. Az õ szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyûjtõ-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták õt is, még jobban, mint az elsõt. És ez volt a második harmat az erdõn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellõ, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdõt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívérõl egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fûszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyõ tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellõ megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhõtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyûjtõ-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdõre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben elõtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdõ észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellõt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellõt is az angyal rázta elõ, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sûrûben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhébõl egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdõrõl.
Csönd bácsi, az öreg, õ csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered õt is ebbõl a mesébõl. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdõ közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép elõtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdõn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderrõl semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdõ. A fák, a virágok, a fû, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhõ, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyûjtõ-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derû és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

 

 

 

 

Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,

S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,

A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.

Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett,
majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett,

hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve,
nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

Órájára pillantott párszor és várt és várt,
de hiába.
Este nem is hazasietett,
hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe -
jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van

- mondta a nénike - nagymamája vagyok.


.A férfi elsápadt, beleremegett,
majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová - szólt egy nővér
- egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
színes, tarka virágokból.

Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temetőbe kivitte,
azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!
Ezt a virágot Tőled kaptam,

Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!

 

 

 

 

 

Titokerdő



Lelked szép titkot rejt,

Varázsfával szusszanó mosolyerdőt,

Csak a keserűség feled,

Mi szép, megpihen Nálad-Veled.

Ring, táncra hív a sok szép levél,

Aranyfényt borítva,

Létemnek megtalálva helyét.

Minden reggel egy-egy titok nyílik, oson,

Elkísér nevetést hímezve varázsporos utamon,

S dobban mélyen,

Erdőnek szívében léted ritmusa,

Lüktet bennem szelíd emberséggel,

Hitet gyújtva lámpásként.