Pillangók

Pillangó dal

Tegnap éjjel fény csillant az ablakomon úgy biz’ ám,
Holdsugárral egy pillangó bebocsátást kért hozzám.
Odarepült arcom elé, halkan mert csak szólani,
Hallgasd meg a mesémet, mit neked fogok mondani.

Zöld hernyóként születtem én, eledelem falevél,
Ennyi gyerek, sóhajt anya, és mindegyik enni kér.
Rágcsáltuk a fenyõtüskét - nem lett tele pocakunk,
Odabújtunk mind anyához, s tudtuk holnap jól lakunk.

Jó sokáig éltünk késõbb tölgyfaerdõ közepén,
Száz testvérbõl menyasszony lett, százból pedig võlegény.
Én maradtam egyedül csak, sírtam ezért eleget,
Alig ettem, alig ittam, fogytam is egy keveset.

Testvéreim, hogyha jöttek, megvonták a szárnyukat
Ebbõl se lesz most már semmi, felfalja a sáskahad,
Büszkék voltak önmagukra, nem néztek csak küllemet,
Szánakoztak rajtam, hogy jobb pillangónak tûnjenek.

Egyszer aztán, képzeljétek, boldogan ébreszt a nap,
Gyönyörû szárnyaim nõttek varázs-éjszaka alatt.
Piros szívek, kék csillagok, s mindez fehér alapon,
Egycsapásra eltûnt a bú s elmúlt az én bánatom.

Tó tündére aggatta rám álmomban a szárnyakat,
Fülembe meg az susogta, ne feledd az álmodat.
Szárnyaidat a lelkedrõl mintáztam én, kedvesem,
Élj boldogan s ne törõdj a rossz lepkékkel sohasem.

Virágról virágra szállva élek most már boldogan,
Megtanultam, mi az élet, értsétek mindannyian.
Ha nem szeretnek, akiket te még sokáig szeretsz,
Ne feledd, hogy hernyó voltál, de még pillangó lehetsz.

Ha utálnak is, ne feledd, érsz annyit, mint bárki más,
Rossz kezdetbõl szinte mindig szép lesz majd a folytatás.
Vannak lepkék, kik hernyóként élik meg az életet,
Gyûlölködõ torz lelkek õk s nem értik a lényeget.

Holdsugárral jött õ hozzám, a napfénnyel távozott,
Adta nekem ezt a komoly, s érdekes gondolatot.
Kicsikéim az a cél hát, mindig pillangók legyünk,

Hernyók élnek - túl sokan is - néha együtt mivelünk.

(Dorkó László)

 

 

 

 

Pillangók

Élünk egy világban, egy világnyi tenyérben,
markába szorít, majd ujjbegyére enged
- tarka szárnyalású lepke-lét az élet -
némelyikünk marad, némelyikünk elmegy.

Néha csak a szél fúj hirtelen tova,
szállunk akkor is, ha röptünkbõl kitépett,
búcsúcsókok közt mérföldkövek sora,
integetésünkben megannyi ígéret.

Szabad libbenésünk szirmokat illatoz
- napsárgán forog - a Föld lesz a virág,
túl messzire szállva a vágy visszahoz
s a réti pipacsok elsuttogta imák.

És az a fény, az örök, halhatatlan,
a benne rejlõ kezdet s a mennyekbéli vég
vonz, csábít a bíbor alkonyatban,
hiába tudjuk szárnyunk beleég.

Élünk egy világban, egy világ él bennünk,
magunkban hordozva testünkké válik,
az égbe felérve egymásra lelünk
és együtt táncolunk majd mindhalálig.

(Bibor Kata)

 

 

 

Pillangó

Viharfelhõk gyûltek elsodort a szél.
Az élet milyen rövid, csak ennyi a lét?
Kérdés és választ már nem kapok.
A lelkem még sajog, és háborog.
Nem készültem fel, még nem, még fogni akartam kezed, hallani hangodat.
De elmentél gyorsan és hirtelen, a lelked kedves pillangóvá változott.
Május volt a nap reám sütött és felszárította könnyeimet.
Drágaságom, most tél van a táj fehérbe öltözött, s te már messze jársz s a pillangó is elköltözött.
Még fáj, megannyi emlék tör fel a szívembõl s még várlak, szinte hallom lépteid.
De talán jön a kikelet és új reményt
hoz.
Élni szeretnék, újra boldognak lenni, a
bánatot messzire ûzni.
Kacagni, nevetni felhõtlenül.
Futni a réten kergetni a pillangót, várni, hogy újra vállamra szálljon.
Segíts Pillangó, adj új erõt, adj még hitet és akkor elengedlek örökre, szabad leszel végre.
Mert most rab vagy, a szívemben raboskodsz, talán mindörökre.

(Dér Ildikó)

Mentovics Éva: Lepkeálom

Bodzabokor rejtekén
szundikál egy csepp legény.
Szivárványszín csipkeinge
pilleporral van behintve.

Tücsökzene elringatja,
virágtányér ring alatta.
Pillekönnyû lepkeálom

 

 

 

 

 

Mentovics Éva: A pillangó tánca

Napsugaras rét felett
táncos kedvvel lépeget.
Harmatvízben megfürödve
reggelre már víg a kedve.

Tarka szárnya libbenõ,
lábán pöttöm cipellõ.
Jobbra perdül, balra táncol,
nektárt gyûjt a szép akácról.

Kémleli a kék eget,
virágszirmon lépeget.
Csillámporos fodros szárnya
pillekönnyen perdül táncra.

JÉKELY  ZOLTÁN:  A  HÁROM  PILLANGÓ



Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verõfényes mezõn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.

De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az esõ mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esõben elvergõdtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sûrûbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergõdtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem hogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az esõ pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esõben elvergõdtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergõdtek hárman csurom vizesen a szakadó esõben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fûszálról- fûszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az esõ.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergõ pillangó. A nap meghallotta a sûrû felhõk mögül a pillangók esdeklõ beszédét, és annyira megilletõdött, hogy a felhõket elûzte, meleg fényt árasztott a mezõre, s a pillangók szárnyát egy- kettõre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem nyugodott a nap.