Wass Albert:Mese az erdõrõl
Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyûlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság õrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktõl a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s õk nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebbõl. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyûlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akirõl bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de õk bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdõket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhõkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdõket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdõt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdõk legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdõ megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdõ pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellõ, akit ruhája ráncaiból rázott elõ az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sûrûjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdõben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdõ, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdõ majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte õket az erdõ mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az elsõ. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebbõl semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdõ, a rontó-ember nem látott meg belõle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az elsõ harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de õ se látott meg semmit az erdõbõl. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rõzsét gyûjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élõ, csodaszép erdõben. Az õ szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyûjtõ-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták õt is, még jobban, mint az elsõt. És ez volt a második harmat az erdõn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellõ, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdõt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívérõl egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fûszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyõ tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellõ megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhõtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyûjtõ-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdõre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben elõtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdõ észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellõt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellõt is az angyal rázta elõ, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sûrûben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhébõl egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdõrõl.
Csönd bácsi, az öreg, õ csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered õt is ebbõl a mesébõl. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdõ közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép elõtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdõn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderrõl semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdõ. A fák, a virágok, a fû, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhõ, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyûjtõ-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derû és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyûlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság õrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktõl a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s õk nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebbõl. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyûlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akirõl bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de õk bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdõket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhõkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdõket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdõt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdõk legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdõ megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdõ pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellõ, akit ruhája ráncaiból rázott elõ az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sûrûjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdõben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdõ, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdõ majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte õket az erdõ mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az elsõ. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebbõl semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdõ, a rontó-ember nem látott meg belõle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az elsõ harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de õ se látott meg semmit az erdõbõl. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rõzsét gyûjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élõ, csodaszép erdõben. Az õ szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyûjtõ-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták õt is, még jobban, mint az elsõt. És ez volt a második harmat az erdõn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellõ, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdõt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívérõl egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fûszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyõ tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellõ megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhõtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyûjtõ-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdõre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben elõtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdõ észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellõt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellõt is az angyal rázta elõ, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sûrûben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhébõl egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdõrõl.
Csönd bácsi, az öreg, õ csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered õt is ebbõl a mesébõl. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdõ közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép elõtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdõn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderrõl semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdõ. A fák, a virágok, a fû, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhõ, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyûjtõ-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derû és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.
Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.
Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.
Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.
Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett,
majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett,
hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve,
nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
Órájára pillantott párszor és várt és várt,
de hiába.
Este nem is hazasietett,
hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe -
jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van
- mondta a nénike - nagymamája vagyok.
.A férfi elsápadt, beleremegett,
majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová - szólt egy nővér
- egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,
sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra
- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temetőbe kivitte,
azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!
Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.
Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.
Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.
Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett,
majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett,
hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve,
nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
Órájára pillantott párszor és várt és várt,
de hiába.
Este nem is hazasietett,
hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe -
jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van
- mondta a nénike - nagymamája vagyok.
.A férfi elsápadt, beleremegett,
majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová - szólt egy nővér
- egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,
sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra
- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temetőbe kivitte,
azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!
Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!
Titokerdő
Lelked szép titkot rejt,
Varázsfával szusszanó mosolyerdőt,
Csak a keserűség feled,
Mi szép, megpihen Nálad-Veled.
Ring, táncra hív a sok szép levél,
Aranyfényt borítva,
Létemnek megtalálva helyét.
Minden reggel egy-egy titok nyílik, oson,
Elkísér nevetést hímezve varázsporos utamon,
S dobban mélyen,
Erdőnek szívében léted ritmusa,
Lüktet bennem szelíd emberséggel,
Hitet gyújtva lámpásként.
Lelked szép titkot rejt,
Varázsfával szusszanó mosolyerdőt,
Csak a keserűség feled,
Mi szép, megpihen Nálad-Veled.
Ring, táncra hív a sok szép levél,
Aranyfényt borítva,
Létemnek megtalálva helyét.
Minden reggel egy-egy titok nyílik, oson,
Elkísér nevetést hímezve varázsporos utamon,
S dobban mélyen,
Erdőnek szívében léted ritmusa,
Lüktet bennem szelíd emberséggel,
Hitet gyújtva lámpásként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése