Pillangók

Pillangó dal

Tegnap éjjel fény csillant az ablakomon úgy biz’ ám,
Holdsugárral egy pillangó bebocsátást kért hozzám.
Odarepült arcom elé, halkan mert csak szólani,
Hallgasd meg a mesémet, mit neked fogok mondani.

Zöld hernyóként születtem én, eledelem falevél,
Ennyi gyerek, sóhajt anya, és mindegyik enni kér.
Rágcsáltuk a fenyõtüskét - nem lett tele pocakunk,
Odabújtunk mind anyához, s tudtuk holnap jól lakunk.

Jó sokáig éltünk késõbb tölgyfaerdõ közepén,
Száz testvérbõl menyasszony lett, százból pedig võlegény.
Én maradtam egyedül csak, sírtam ezért eleget,
Alig ettem, alig ittam, fogytam is egy keveset.

Testvéreim, hogyha jöttek, megvonták a szárnyukat
Ebbõl se lesz most már semmi, felfalja a sáskahad,
Büszkék voltak önmagukra, nem néztek csak küllemet,
Szánakoztak rajtam, hogy jobb pillangónak tûnjenek.

Egyszer aztán, képzeljétek, boldogan ébreszt a nap,
Gyönyörû szárnyaim nõttek varázs-éjszaka alatt.
Piros szívek, kék csillagok, s mindez fehér alapon,
Egycsapásra eltûnt a bú s elmúlt az én bánatom.

Tó tündére aggatta rám álmomban a szárnyakat,
Fülembe meg az susogta, ne feledd az álmodat.
Szárnyaidat a lelkedrõl mintáztam én, kedvesem,
Élj boldogan s ne törõdj a rossz lepkékkel sohasem.

Virágról virágra szállva élek most már boldogan,
Megtanultam, mi az élet, értsétek mindannyian.
Ha nem szeretnek, akiket te még sokáig szeretsz,
Ne feledd, hogy hernyó voltál, de még pillangó lehetsz.

Ha utálnak is, ne feledd, érsz annyit, mint bárki más,
Rossz kezdetbõl szinte mindig szép lesz majd a folytatás.
Vannak lepkék, kik hernyóként élik meg az életet,
Gyûlölködõ torz lelkek õk s nem értik a lényeget.

Holdsugárral jött õ hozzám, a napfénnyel távozott,
Adta nekem ezt a komoly, s érdekes gondolatot.
Kicsikéim az a cél hát, mindig pillangók legyünk,

Hernyók élnek - túl sokan is - néha együtt mivelünk.

(Dorkó László)

 

 

 

 

Pillangók

Élünk egy világban, egy világnyi tenyérben,
markába szorít, majd ujjbegyére enged
- tarka szárnyalású lepke-lét az élet -
némelyikünk marad, némelyikünk elmegy.

Néha csak a szél fúj hirtelen tova,
szállunk akkor is, ha röptünkbõl kitépett,
búcsúcsókok közt mérföldkövek sora,
integetésünkben megannyi ígéret.

Szabad libbenésünk szirmokat illatoz
- napsárgán forog - a Föld lesz a virág,
túl messzire szállva a vágy visszahoz
s a réti pipacsok elsuttogta imák.

És az a fény, az örök, halhatatlan,
a benne rejlõ kezdet s a mennyekbéli vég
vonz, csábít a bíbor alkonyatban,
hiába tudjuk szárnyunk beleég.

Élünk egy világban, egy világ él bennünk,
magunkban hordozva testünkké válik,
az égbe felérve egymásra lelünk
és együtt táncolunk majd mindhalálig.

(Bibor Kata)

 

 

 

Pillangó

Viharfelhõk gyûltek elsodort a szél.
Az élet milyen rövid, csak ennyi a lét?
Kérdés és választ már nem kapok.
A lelkem még sajog, és háborog.
Nem készültem fel, még nem, még fogni akartam kezed, hallani hangodat.
De elmentél gyorsan és hirtelen, a lelked kedves pillangóvá változott.
Május volt a nap reám sütött és felszárította könnyeimet.
Drágaságom, most tél van a táj fehérbe öltözött, s te már messze jársz s a pillangó is elköltözött.
Még fáj, megannyi emlék tör fel a szívembõl s még várlak, szinte hallom lépteid.
De talán jön a kikelet és új reményt
hoz.
Élni szeretnék, újra boldognak lenni, a
bánatot messzire ûzni.
Kacagni, nevetni felhõtlenül.
Futni a réten kergetni a pillangót, várni, hogy újra vállamra szálljon.
Segíts Pillangó, adj új erõt, adj még hitet és akkor elengedlek örökre, szabad leszel végre.
Mert most rab vagy, a szívemben raboskodsz, talán mindörökre.

(Dér Ildikó)

Mentovics Éva: Lepkeálom

Bodzabokor rejtekén
szundikál egy csepp legény.
Szivárványszín csipkeinge
pilleporral van behintve.

Tücsökzene elringatja,
virágtányér ring alatta.
Pillekönnyû lepkeálom

 

 

 

 

 

Mentovics Éva: A pillangó tánca

Napsugaras rét felett
táncos kedvvel lépeget.
Harmatvízben megfürödve
reggelre már víg a kedve.

Tarka szárnya libbenõ,
lábán pöttöm cipellõ.
Jobbra perdül, balra táncol,
nektárt gyûjt a szép akácról.

Kémleli a kék eget,
virágszirmon lépeget.
Csillámporos fodros szárnya
pillekönnyen perdül táncra.

JÉKELY  ZOLTÁN:  A  HÁROM  PILLANGÓ



Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verõfényes mezõn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.

- Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

- Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk.

De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az esõ mind jobban és jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esõben elvergõdtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

- Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a tulipán így felelt:

- A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sûrûbben szakadt.

- Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergõdtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a tulipán így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem hogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az esõ pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

- Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esõben elvergõdtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az esõ elõl!

De a szívtelen tulipán így felelt.

- A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

- Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergõdtek hárman csurom vizesen a szakadó esõben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fûszálról- fûszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az esõ.

Süss fel nap, süss fel nap,

Szárogasd meg szárnyamat,

Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergõ pillangó. A nap meghallotta a sûrû felhõk mögül a pillangók esdeklõ beszédét, és annyira megilletõdött, hogy a felhõket elûzte, meleg fényt árasztott a mezõre, s a pillangók szárnyát egy- kettõre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem nyugodott a nap.

Léleksimogatók

Wass Albert:Mese az erdõrõl



Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen egy kis darabkát.
A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy, súlyos lakatokkal. Gyûlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság õrizték a lakatokat. Isten angyalai hiába mentek egyiktõl a másikig, a szívek nem nyíltak meg, s õk nem tehették beléjük a Jóisten ajándékait. A Jóisten pedig, aki mindent lát, látta ezt is és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebbõl. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyûlölet lakozik majd az emberek házaiban és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jóisten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyal, akirõl bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
Hallgass meg engem, édes, jó Istenem! Lám, odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet, meg a békességet, de õk bizony nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdõket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét!
A Jóisten rácsodálkozott a kicsi angyalra, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhõkön.
Próbáld meg, lelkecském, - mondta kedvesen a Jóisten, ahogy kívánod, neked adom az erdõket.
Azon a régi napon tehát Isten angyala lejött, hogy megszépítse az erdõt.
Kacagtak a fák, a virágok és a rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a szikla tetején.
Csak öreg Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta bosszúsan hosszú zuzmószakállát, úgy, hogy a kicsi csigák alig tudtak megkapaszkodni benne. Összehúzta köpenyét és messzire elhúzódott onnan, be az erdõk legsötétebb mélyébe, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.
Így na, - mondotta elégedetten az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdõ megéledt. Így na, most már rendben van minden.
Az erdõ pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellõ, akit ruhája ráncaiból rázott elõ az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sûrûjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy tündérke lakott, hogy minden madár idejében megtanulja a maga dallamát, és senki az erdõben mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. A Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdõ, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
Gyertek, - mondta nekik, az erdõ majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte õket az erdõ mélyébe, ott a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az elsõ. De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, az ember nem látott és nem hallott meg mindebbõl semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdõ, a rontó-ember nem látott meg belõle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel, hidegen. Ez volt az elsõ harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de õ se látott meg semmit az erdõbõl. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rõzsét gyûjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élõ, csodaszép erdõben. Az õ szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyûjtõ-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták õt is, még jobban, mint az elsõt. És ez volt a második harmat az erdõn. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellõ, a virágok, a tündérek a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdõt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
Istenem, milyen szép…
És abban a pillanatban lehullt a szívérõl egy nagy, rozsdás lakat.
Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fûszálak. Egy sárgarigó felröppent a legmagasabb fenyõ tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett.
És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok, és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A szellõ megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.
Milyen szép! – mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan, fönt az égben, fehér felhõtutajon a Jóisten ült, maga. És alámosolygott a földre.
Így volt ez bizony, lelkecském, s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyûjtõ-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdõre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben elõtted egy rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdõ észrevett.
Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellõt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellõt is az angyal rázta elõ, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sûrûben. Sok dolguk van, igyekezniük kell.
A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhébõl egy tündér les rád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek.
De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket az erdõrõl.
Csönd bácsi, az öreg, õ csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád.
Kacagsz vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás lányka ül, lábait lógatja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered õt is ebbõl a mesébõl. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve.
Haladj bátran, egyre mélyebben az erdõ közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fûszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép elõtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdõn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Te minderrõl semmit nem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek, körülötted, és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdõ. A fák, a virágok, a fû, a moha, a magas kék ég és rajta nagy, csillogóan fehér felhõ, amelyiken a Jóisten ül és jóságosan alámosolyog.
Csak amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyûjtõ-emberek közé, és hiába gonoszok hozzád, te mégis jóval viszonzod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derû és békesség van a homlokodon.
Csak akkor látják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem.

 

 

 

 

Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,

S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,

A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.

Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett,
majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett,

hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve,
nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

Órájára pillantott párszor és várt és várt,
de hiába.
Este nem is hazasietett,
hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe -
jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van

- mondta a nénike - nagymamája vagyok.


.A férfi elsápadt, beleremegett,
majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová - szólt egy nővér
- egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
színes, tarka virágokból.

Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temetőbe kivitte,
azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!
Ezt a virágot Tőled kaptam,

Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!

 

 

 

 

 

Titokerdő



Lelked szép titkot rejt,

Varázsfával szusszanó mosolyerdőt,

Csak a keserűség feled,

Mi szép, megpihen Nálad-Veled.

Ring, táncra hív a sok szép levél,

Aranyfényt borítva,

Létemnek megtalálva helyét.

Minden reggel egy-egy titok nyílik, oson,

Elkísér nevetést hímezve varázsporos utamon,

S dobban mélyen,

Erdőnek szívében léted ritmusa,

Lüktet bennem szelíd emberséggel,

Hitet gyújtva lámpásként.

 

 

 

Tavasz

Várnai Zseni :  Virágos ág ...

Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongjak őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esõk verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi õt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslõ virága van
õbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idõ,
a mag, ha pattan, az is újra õ.
kikél a földbõl, húzza õt a fény
újjászüli az örök televény.

S ha teste, már csak tûzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

 

Pásztorné Antal Magdolna;
 Tavaszi mese

 Tavasz elején az ébredõ napocska,
Szemei elõl a  felhõket széttolja,
Letekint a dombvidékes tájra,
S nem ismer a színtelen világra!

”Hogy lehet minden hófehér és fekete?
Hová lett a színek ezernyi serege?
Hol vannak az énekes madarak?
Miért nincsenek virágok, hogy illatozzanak?”

Tavasztündér útnak indul a varázspálcával,
színeivel; a zölddel, pirossal, és sárgával.
Tavaszi szél viszi a hírt, erdõnek, mezõnek,
”A költözõ madarak nemsokára megjönnek!”


Amerre jár Tavasztündér, ébredezik a világ,
Kinyílnak az aranyesõk, tulipánok, orgonák.
Csivitelve megérkezik elsõnek a füstifecske,
Utána a gólyák jönnek a párjukkal kelepelve.

Színes már az erdõ, mezõ, napocska is mosolyog,
Füstifecskék, fehér gólyák, legyetek hát boldogok!
Tavasztündér sarat készít fészkéhez - a  fecskéknek,
Tudom hamar; de vége van... a tavaszi mesének!

 

 

Garai Katalin: Szeretet csokor.....

Csokorba kötöttem az ég csodálatos képét, a nap melengetõ fényét,
kicsiny gyermek nevetését, piciny madár víg énekét,
a nyugalom csendjét, megértést, szeretetet, békét,
ez legyen az életedben a valódi érték,
segítséget nyújtó két kezet, könnyként hulló igaz gyöngyöket,
egy más napot, mely új reménnyel éltet,
hûs folyóknak csobogását, a tenger halk morajlását.
Messzirõl konduló harangot, vidám hegedûszót,
kacagva futó csermelyt, kis patakot,
örök hómezõt, egy mesevilágot,
szívedben nyíló szerelem virágot,
mosolygós arcokat, szívbõl jövõ barátságot,
víg kedvükbõl nyíló színes virágot,
hogy elfelejtsd a gonosz világot,
illatozó virágfelhõt, ringatózó búzamezõt,
kacéran bóklászó friss tavaszi szellõt,
õzet, pacsirtát, zölden susogó erdõt,
kékre festett eget, rongyos bárányfelhõt,
tiszta szép jövõt, igazzá váló álmokat,
és örökké tartó õszinte barátságokat...

Wass Albert

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait
S a zöld erdõkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsusog a szellõ,
S az erdõ szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag...fényes...ragyogó...
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltogatta
Erõs fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott messze valahol
Egy sápadt fényû testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...

Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdõk pázsit szõnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...

Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

 

 

Indiánok

„Szólítjuk a Földet, hazánkat, szólítjuk a hegyeket, a csönd bérceit,

szólítjuk a vizeket, melyek átszövik a földet,
és kérjük őket:

                                         »Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«

                                            Szólítjuk a földet, mely megtermi táplálékunkat,
                                                    szólítjuk az egekig nyúló erdőségeket,
                               szólítjuk a síkság vadjait, melyek megosztják velünk hazánkat,
                                                                           és kérjük őket:
                                        »Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«

                                        Szólítunk mindenkit, aki valaha élt ezen a Földön,
                                                    szólítunk mindenkit, akit szeretünk,
                            szólítjuk a Nagy Szellemet, aki az egész mindenséget betölti,
                                                                          és kérjük őket:
                                    »Tanítsatok bennünket, mutassátok meg az utat.«"

Az idők kezdetén a szeretetből jöttünk. Mindnyájan egymás rokonai voltunk. A legendáink olyan időkről szólnak, mikor beszélni tudtunk az állatokkal, s az állatok megértettek minket, meg tudtuk értetni magunkat egymással. Valamikor az idők során már nem engedelmeskedtünk a parancsoknak, az egyetemes törvénynek, ezért többé nem értettük egymás szavát. S így egyre távolabb kerültünk a szeretettől.
Vickie Downey, Tewa

A régi időkben még ismerték a titkos szertartásokat, kimentek, s böjtöltek. Ez csak a férfiak szokása volt. A férfiakat több mindenre megtanították, mint az asszonyokat, de az asszonyok ott ültek, s hallgatták, mit beszélnek az öregek, s így tanultak ok. Manapság, amikor már alig akad férfi, aki ismeri ezeket a dolgokat, az asszonyok őrzik tovább a hagyományokat. Ha ok nem sajátították volna el, ha nem csenték volna el maguknak ezt a tudást a férfiaktól, valószínűleg teljesen feledésbe merült volna...
Agnes Cypress, Seminole

Szösszenetek

 

 

Thalis Silvenier:
Neked adom lelkem

Csendes az éj, az égen ezer csillag.
A Hold égi útján felfelé ballag.
Telt arca fentről a Földre mosolyog,
Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém!
Én vigyázom álmod ezen az estén.
Csendes már minden, a nappal véget ért,
Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed.
Felejts el mindent, én fogom a kezed.
S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,
Feltárom előtted lelkem kapuját.
Valahol messze, egy manó útra kel,
S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel.
Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang,
Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?
Hát hunyd le szemed, és Te is láthatod
Az előttünk nyíló mesés világot,
Ahol ezer csoda és varázslat vár,
Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más.
Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás.
Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma:
Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok.
Ha rád gondolok, mindig itt vagyok.
Együtt veled, mert Rólad szól az álmom,
Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti,
Álmaim kapuját fel nem törheti.
Mások előtt e helyet zárva tartom,
S a kulcsát most Tenéked átadom.
És lesz egy Hang, mely mindent megmutat,
Segít Neked, hogy megtaláld az utat
Ami elvezet Téged a lelkemhez.
Csak gondolj rám, és szoríts a szívedhez!
Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam!
E mesés világot Neked alkottam.

 

 

 Fiatalokhoz

Te kedves fiatal, ne bántsd az öreget,
Aki születésed óta fogta a kezedet.
Vigyázott a te szép életedre,
Jobban, mint a szeme fényére.
Ő is volt olyan szép fiatal, mint te vagy
Ő is elbírta a terhelt kosarakat.
Ő már dolgozott éppen eleget,
Hogy megöregedett, Isten akarta ezt.
Ő adta neki ezt a sok szép évet,
Ami már eljárt a feje felett.
Kedves fiatal, tiszteld Isten akaratát
Ne mérjél az öregnek keserű poharat.
Mert ha megéred, azt kaphatod vissza,
Amit te most mérsz az öreg poharába.
Adjál inkább szeretetet, add, míg van kinek,
Mert utána hiába hullatod fájó könnyedet.
Hiába zokogsz, nem hallja meg senki,
Te kedves fiatal, szeresd az öreget!
Mikor megéhezel, a kenyeret kezedbe veszed,
Az első karéj kenyér, az öreget illeti.
Ő adta kölcsön, mikor gyermek voltál,
Most add meg hát neki, hogy ne tartozzál!
A második karéj kenyeret, jaj, meg ne edd,
Add kölcsön a te gyermekednek.
Mert ha eljön a te öreg napjaid neked,
Legyen mit megadni a te gyermekednek.
A harmadik karéj kenyér lehet csak a tied.
Amit jó étvággyal csak így eheted meg,
Így élhetsz, igaz, tiszta szívvel.
A lelkiismereted így nem feketedik el,
Így lehet életed igazi és szép.
Ami hidd el, öreg és gyermek nélkül, semmit sem ér.
Fogjad hát mindkettőjük kezét, hogy boldog legyél.

 

 

Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,

S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.

Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a futetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,

A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.

Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett,
majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett,

hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve,
nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

Órájára pillantott párszor és várt és várt,
de hiába.
Este nem is hazasietett,
hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idos néni jött elébe -
jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van

- mondta a nénike - nagymamája vagyok.


.A férfi elsápadt, beleremegett,
majd összekapta magát és a kórházba sietett.
-Hová- hová - szólt egy nővér
- egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
színes, tarka virágokból.

Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
csokit is elovette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
de hangosan érthetően mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
A temetőbe kivitte,
azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm!
Ezt a virágot Tőled kaptam,

Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!

Szeretet

Béres Andrea -A szeretet hangjai

Légy szelíd őz egy rejtelmes erdőben ,
nyíló virágszőnyeg , a végtelen mezőben.
Légy egy apró hal , a hullámzó tengerben ,
szabadság fénye egy sólyom szemében .
Légy hajnal a gyermeked szívében ,
harmattal füröszd a szeretet vizében .
Légy nyugvó nap a szürkéllő estében ,
hold fénye a sötétnek éjében .

Légy ártatlan gyermek , föld Anya ölében,
szerető kedves , kedvese szemében .
Légy gyengéd egy szerelmes szívében ,
erő mi adatott , elfér a kezedben .
Légy szótlannak , szava helyett hangja ,
zene annak , ki meg nem hallhatja .
Légy a szivárvány színe mindazoknak ,
ki a színeket a szívében hordja .

Légy pásztora , egy eltévedettnek ,
pislákoló gyertyaláng , a sötétben rekedtnek .
Légy meleg napfény egy didergő embernek ,
aprópénz a sokat nélkülözőnek.
Légy ki az égre emelt fővel nézhet ,
aprókat lépve mégis felhőkhöz érhet.
Légy az , ki a földre letérdepelve ,
egy csillagmintát a szívébe présel le .

Légy kenyérfalat, egy éhező kezében ,
csörgedező csermely , egy szomjúhozó népnek .
Légy az , ki betűt vetni tanít ,
s egy gyermekszívet ölelésre indít.
Légy minden és ne legyél semmi ,
csak tanítsd meg a világot szeretni .
Légy egy , a mindennel, a jutalom tied ,
szívedbe költözik a béke s a szeretet .

Légy botja egy ősz remegő kéznek ,
bátorítás s egy szó a félénknek .
Légy csendes béke , útra készülőnek ,
mécses láng az épp megbékélőnek .
Légy egy mosoly , más arcára írva ,
egy könnycsepp , mi a lelket tisztítja .
Légy TE ki úton van éppen ,
s minden csomagja a szemében a BÉKE .

A szeretet nem édes dolog.
Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő.
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk: nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet.
A valódi szeretet két ember között a létező legnagyobb dráma.
Ahhoz, hogy szeresselek, valakit föl kell áldoznom, de legalábbis el kell némítanom magamban az ellenállását.
El kell jutnom odáig, hogy "elengedjem a fát".
És ahhoz, hogy szeressél, le kell, hogy győzzek benned valakit, aki nem akar szeretni.
Mindketten "fogjuk a fát".
Két görcsös "önmagam".
És most jön egy "véres" kérdés.
Szeretetnek lehet- e nevezni azt, ami nem kölcsönös?
Én szeretlek - de te engem nem szeretsz.
Vagy fordítva: szeretsz, de nem tudom viszonozni.
Ez szeretet?
Sokáig úgy véltem, hogy igen. Osho azt mondta, a szeretet olyan, mint a virág illata: akkor is árad belőle, amikor nem jár arra senki. Ha én szeretek, s ez árad belőlem, mint a virágillat, az már elég, a többi mások ügye. A szeretet: adás, sugárzás, benső állapot...
Nem hiszem!
Ha két ember között, egy családban, egy népben, vagy bárhol a szeretet nem kölcsönös, ott nincs is. Hiába szeret az egyik, akár olyan intenzitással is, mint Jézus Krisztus, ott a szeretet nem tud létrejönni, csakis az üldözés, a gyűlölet és a Golgota.
Hiába szeretlek - ha te nem szeretsz.
Hiába engedem el a fát - ha te nem engeded el.
És hiába leszek önzetlen, hiába jutok el az eszmélés akár isteni szintjére, ahol már átélem, amit te még nem élsz át, hogy "én benned vagyok, s te énbennem" - hiába szeretlek -, ha nem engeded el a fádat, nem történik semmi.
A szeretetben az a legfájdalmasabb, hogy egyedül nem megy.

A legszebb virág



Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom.
Megbántott a világ,ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú,izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt:"Néni,ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát,s bámultam máshova.

Nem ment el,sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta,s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás,s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának,tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt,mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban,el kell fogadnom
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért,hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel,a levegőbe.
Eladdig nem tűnt fel,ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát,mert hogy vak szegényke.

Hangom megremegett,szememben könny égett,
Megköszöntem neki,hogy talált ilyen szépet.
"Szívesen"-mondta,s vidáman elfutott.
Nem tudta,hogy bennem mily mély nyomott hagyott.

Eltűnődtem rajta,vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj,itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig,milyen szép az élet
Megfogadtam,hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében
Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.

 

 

 

KÉT KICSINY VIRÁG

Földünknek legsarkán jeges vihar tombol,
fát, hegyet és völgyet biz porig rombol.
Földünknek legsarkán él két kicsiny virág,
s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ.
Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét,
de a két kicsiny virág fogja egymás kezét.

Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél,
de a két kicsiny virág túlélést remél.
Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli,
de virág a virágnak kezét nem engedi.
A tengerkék folyók fájón kiszáradnak,
de a két apróságnak semmit sem árthatnak.

Szomjazó testük, ha mást már nem tehet,
átsuhan ajkukba egy csöppnyi lehelet.
A zöldellő erdők egyszer csak eltűnnek,
de a két kicsiny virág vágyai nem szűnnek.
Földünknek legsarkán, mi forrás mind elapad,
de a virágok kis szíve egymásért megszakad.

Csillagok fényét az éj súlyos láncra veri,
De virág a párját, ily vakon is megleli.
S ha köröttük végül romba dől a világ,
Akkor is megmarad együtt a két virág.

 

 

Angyal

 

Különös angyalt teremtett Isten fényből, szeretetből, s végtelen szerelemből. Mikor elkészült, gyönyörködve nézte művét, s így szólt hozzá:
- Angyalom! Megbízlak egy feladattal. A Szerelem Univerzumát a megvalósulásba fordítom. Te leszel ennek irányítója itt az Égben. Feladatod, hogy az Anyagba merült társaidat segítsd, ellásd a megfelelő erővel, s felügyeld a SZERELEM szabad áramlását. Sok angyali segítőd van itt az Égben, s lent a Földön is. De különösen két lélekre figyelj! Ők horgonyozzák le teremtésemet. Szerelmet adtam szívükbe egymás iránt. Segítsd őket!
Egy férfi és egy nő volt, kiket az angyal segített. Feladatuk volt életeken keresztül, hogy megéljék a szerelem negatív oldalát. Elvégezték feladatukat, s az Isten által rendelt időben egymásra kellett volna találniuk.
Az Angyal, a Szerelem Angyala végtelen szeretettel viseltetett a két lélek iránt. Segítette őket. Hatalmas erőket engedett Isten segítségével a Világba, hogy a két szerelmes egymásra találhasson.
De erre a hatalmas energiára felfigyelt a másik oldal is. A Sötétség felől gyülekeztek az erők, s igyekeztek akadályozni a két szerelmes egymásra találását. A tét nagy volt. Ha egymásra találnak, megvalósulhat a Földön Isten Országa, s ezt a Sötétség nem engedhette, hatalmát igyekezett megtartani, így minden erejét latba vetve támadta a két fénylényt, akik a szerelmet lehorgonyozták a Világban.
Az Angyal hiába próbálkozott, a Szerelem erejét odalent már nem bírták megtartani. Félelem, düh, keserűség lett belőle. A fiú már nem vállalta a feladatot.
Isten figyelte a játszmát, s látta a lány fájdalmát, aki kész volt a feladatra, de a fiú nélkül nem tudott mit tenni. Istennek ekkor támadt egy ötlete. A fiú lelkét és a lány lelkéből egy részt az Angyalba költöztette, s leküldte a Földre, találja meg a lányt, s segítsen neki a Valódi Egyetlen Igaz Szerelmet megvalósítani.
Az Angyal nehéz feladatot kapott. Jelen kellett lennie egyszerre az Égben s a Földön. Hogy a kettőt egybeolvassza.
Eleinte csak álmában látogatta meg a lányt. Segített neki a fájdalmakat leoldani. Később, mikor a lány megerősödött, asztráltestükben találkoztak éjszakánként. Az Angyal segítette a lány testének, lelkének megújulását. Isten segítségével felkészítette a vele való egyesülésre. Gyengéden szerette – Isten iránti szeretetből, s a feladat iránti elkötelezettségből, és mélységes mély tiszteletből a lány tisztasága, és lelkének nagysága előtt.
A lány lelke megújult, s a teste is változáson esett át.
Az Angyal megtalálta őt a Világban is, s tanította, edzette szellemét is. Már nagyon közel voltak egymáshoz.
Isten látta őket, s fellobbantotta az Örök Szerelem Lángját szívükben, egymás iránt.
De ekkor a Sötét Oldal újabb támadásba lendült. Megtámadták a két fiatalt. A fiú tudatára a felejtés fátylát borították. Próbálták elérni, hogy felejtse el feladatát, s a lányt is, mintha sosem ismerte volna. Akaratát maguk felé fordították. Hiúságát felerősítették, egóját megnövelték.
A lányt testében támadták; betegséget, erőtlenséget bocsátva rá.
Nem győzhettek. A lány szívében lévő Örök Szerelem Forrásához nem férhettek hozzá; a lány felismerte mesterkedéseiket, s Istenbe kapaszkodva lerázta magáról az illúziókat.
Felismerte az Angyalt, s benne az Örök Szerelmet, azt, akit mellérendeltek, neki teremtettek.
Az Angyal földi megtestesülése is kereste a kapcsolatot Istennel, de már nagyon elfáradt az örökös harcban. Meghasonlott önmagával, egy része megtagadta a lányt, visszautasította.
De a lány tudta, ezt a szerelmet már nem veszítheti el. Ez az Örök Szerelem. Ezt kellett lehoznia a Földre.
Érezte, az Angyal szívében is jelen van ez a szerelem. S azt is tudta, hogy az Angyal a Sötétség illúzióit le fogja dobni magáról, s újra meglátja és felismeri majd őt s feladatukat.
Megértette, az Igazit nem lehet elveszíteni, mert az egyetlen valóság ennek létezése, a többi érzelem, ami a fájdalmakat, szenvedést, szomorúságot okozza, csak illúzió.

"Van úgy, hogy eljön egy érzés, eléd áll és azt mondja, itt vagyok, tessék, csinálj velem, amit akarsz, megjöttem, engem akartál....

És te kézen fogod, elindulsz vele a fények, árnyékok, a fekete-fehéren túli világban, borzongásokkal, félelemmel vegyes őrült örömmel...Mert akarod, minden utadba kerülő felhő, szikla, özönvíz, mindenek ...ellenére...Mert van ott mögötte valami, ami egyedülállóan felforgat, magával húz, és felolvaszt....Ég a tűz örökről már, bőrödbe, lelkedbe égnek a feltörni akaró dallamok, az érzéseid..Mert így lett, ez az út valamihez, valakihez, magadhoz, álmodón édes ébrenlétben.....Kézzelfogható, varázslatos pillanat, ami elhoz valamit, ami előtted áll, csak a tiéd, visszahozza a borzongást.....messziről.., ahol jártál már...Ismered a lépteid alatt a földet..de más minden mégis, valami új, valami felemelő, valami feledhetetlen...Jártam már itt, éreztem az illatokat, a forróság égetett már..És minden más, mert te vagy más, belőled árad a változás..És jó! Mert vágytál ide...Egy hely, ami öröktől, ösztönösen a tied...Nem érti más...Egy ember csak, akiben ott élsz..aki felolvaszt, kezedbe teszi kezét és veled indul, ismerős borzongások között.....Itt vagyok, érted jöttem, tarts velem....
Egyszerű....félelmetesen mély......

Megfogalmazhatatlan...Az élet"